BHTCS – könnyű esti séta
Nem sokat teljesítménytúráztam az elmúlt időszakban, utoljára 7 hónapja teljesítettem túrát, a Caradhrast. Azóta kicsit lehűlt az idő. Vagy 40 fokot. Azóta felszedtem egy keveset. Vagy 10 kilót. Azóta sportoltam is sokat. Vagy 3 órát összesen. Itt az ideje, hogy újra nekivágjak, érezzem az izmokban a görcsöt, halljam a tüdőm zihálását, fagyjon a hátamra a hátizsák, dörzsölődjenek ki a testhajlatok, napokig járjak úgy, mint a Robotzsaru. Kell a katarzis, no meg a túrát követő egész éjszakás láz és remegés. Hiányzik. Így érzem jól magam.
Fél hétkor már a rajtban vagyok, szedegetem elő agyam mélyéről a tavalyi emlékeket, a környékbeli túrák felvillanásait, remélem ennyi elég lesz, térképet persze nem hoztam.
Na majd csapódok valakikhez, időről-időre, így csak nem tévedek el. Pontban hétkor rajtoltatás, 2 túratárshoz csatlakozok, együtt haladunk a Meszes-hegy felé. Az egyikőjüknek csörög a mobilja, szülei keresik telefonon, nem tudják, hogy ide jött. Kap is a fejére rendesen, mert a papagájt otthon hagyta és nincs otthon senki, mi lesz szegény állattal? Miért, talán sétáltatni kellene??? Ekkor még együtt megyünk tovább… Később a Meszes előtti szekérúton győzködnek, hogy balra kell fordulni, szerintem egyenesen, de elindulok balra, mire visszanézek már nincsenek sehol, na jól leráztak, legközelebb csak a célban hallok róluk. Remélem, legalább a papagáj jól van. Az eltévedés ellenére a Meszeshez elsőnek érek, Larzen még szereli a sátrat, gyors pecsét, hátra arc. Innen egy zajos társasággal megyek Kutya-hegyig, de zavar a zaj, éjszakai túrára én nem ezért jöttem, hagyom, hogy elmenjenek. Inkább eltévedek egyedül. Csendben „italozok” a Kutya-hegyi pontnál, mikor a bozótból előcsörtet Gazdag Tomi és 2 túratársa, pecsétet kérnek. Meglepődök. Pecsételek. Mikor futva elindulnak, velük kocogok. Meglepődnek.
A Nagy Szénásra akkor érek, mikor éppen indulnak. Itt megpihenek egy ideig, gyönyörű a kilátás, fél Pest-megye és fél Budapest látszik. A pontőr nem fél.
Egyedül indulok tovább, a Zsíros-hegyi pontot csak 2. nekifutásra találom meg, tavalyi emlékeim jól becsaptak. Innen 3 túratárssal megyek, egészen a végéig. Ami még jó messze van. A Kálváriát nem nehéz megtalálni, de nagyon jó, hogy izgalomnak betették ezt a plusz pontot, izgalmas térképet olvasni, a legjobb elérést latolgatni. A Remete-szurdokból fel a kőbánya peremén nem kevésbe kalandos, néha inkább le se nézek. A szaloncukor aranyos ötlet, bár itt nem kívánom az édességet, inkább zsebrerakok egyet, később még jól jön.
Furcsa dolog Adyliget kihalt utcáin baktatni, a büdös csatornaszag viszont kifejezetten kiábrándító. A gazdagok is büdöset…
Jól esik visszatérni a hegyek közé. Innen homályosak tavalyi emlékeim, egészen a Kopasz-erdő-tető előtti piros háromszögig csak „utazok”, míg a 3 túratársam a térképet böngészi, az útvonalat optimalizálja. Most sokkal könnyebb a pontot megtalálni, mint tavaly a hatalmas ködben. A vége pedig tiszta öröm, erre már sokszor jártam és most a jelzésről is le szabad térni. Mit szabad, kell.
6 óra 42 perc alatt teljesítettem a körtúrát, negyed 3-kor már a kádban ülök forró vízben. Volt kézfogás, kedves gratuláció, forró tea és virsli is (kettőt megettem, élek).
És most az Oscar-átadásokról ismert formula: Köszönöm a Rendezőknek, hogy megrendezték, a pontőröknek, hogy végigfagyoskodták, a feleségemnek, hogy elengedett, a kisfiamnak, hogy reggel sokáig aludt, az anyukámnak, hogy megtanított járni, és a doktor úrnak, hogy most újra megtanít járni. A topicnak pedig üzenem: Mission BHTCS completed. Reszkessetek, visszatértem.