Megvan az a kép amikor a DELTA főcímében mentek a hófúvásban az arcok, dacolva a széllel. Valami ilyesmi élményben volt részünk szombat este. Futottunk egy jót, igaz fáztunk is egy kicsit, de ez olyan emlékezetes esemény volt amit még sokat fogok emlegetni.
Talán az éves fogadalmaim, a beigliégetés és a szilveszteri alkoholmámor tisztulása miatt voltam annyira elszánt, hogy a nem túl barátságos idő ellenére is elmentem Attilával Nagykovácsiba, ahol is a BHMTCS túra rajtja és célja volt. Indulás előtt Attila megkérdezte tőlem, hogy egy sapka elég lesz-e? Kiröhögtem, hogy ne viccelj, minek kettő, egy is elég.
A rajtnál összeverődtünk páran, ha jól emlékszem, 10-12-en indultunk neki az éjszakai kihívásnak. A cél az, hogy 16 db, Budai-hegységben található csúcsot kell érinteni és visszaérkezni a célba szintidőn belül (ami, ha jól emlékszem, 11 óra). Azt gondolom, hogy ilyen zord körülmények között mindig a kezdeti lépések a legnehezebbek, igaz ez akkor is, ha csak fél órára megy ki a futó, és akkor is ha 6 órára. Az idő múlásával bemelegszünk, elmúlik a didergés, megszokottá válik a közeg, alkalmazkodik hozzá a futó. Később jöhet egy-egy új impulzus, ami vagy fejben borít meg, vagy testben. Impulzus jött ám dögivel, de ez alkalommal nem térdeltetett meg.
Szóval elindultunk pofaszélben, a hópelyhek elfelejtették, hogy ez a Föld és a gravitáció rájuk is vonatkozik. Vízszintes fénnyalábokat akkor látok, amikor autóval megyek sebesen éjszaka, vagy a csillagok háborújában amikor az „ezeréves sólyom” hirtelen sebességet vált. Itt is sebesebbnek hittem magam, mint valójában voltam. Szememről lökhárítóként pattantak le a hegyes hideg hópelyhek. Így indult a túra. Attila hamar felismerte a helyzet komolyságát. Levette az esőkabátját és fordítva, azaz a kapucnival elől vette fel, így csinált magának arcvédő maszkot. Ugyan röhögtünk rajta, de egy kicsit irigykedtünk is.
Ez a túra, nem csak a mozgásról és az extrém körülmények közötti állóképességről szól, hanem a tájékozódásról is. Szerencsére a csapat élére egy tapasztalt idegenvezető került, aki mint tenyerét ismerte az egyes csúcsok elhelyezkedését, ahova olykor még út sem vezetett. A körülmények ellenére csapat vicces hangulata kitartott egy darabig, sorban gyűjtöttük úttalan utakon a csúcsokat. A szél erősödött, a havazás fokozódott, a kezdeti „épphogy havat látok” élmény hórugdosássá fokozódott.
Időnként széthúztuk a sort, majd bevártuk egymást. 10 elszánt férfi között egy lány is dacolt a természettel. Voltak emlékezetes momentumok, mint pl a rajt után percek alatt befagyott a tartályom csöve, vagy a „Tarnai pihenő”-nél egy széllökés majdnem lefújta Ateszt, de hárman egyszerre nyúltunk utána.
Az éjszaka két legkellemetlenebb pillanata a Homok-hegyen (reptér mellett van) ért, illetve a Nagy-Szénáson. A szél és a hó kombinációja szembehunyásra kényszerített, így bizony futni és sötétben látni nem könnyű. A solymári benzinkútnál tartottunk egy rövid kávészünetet, vicces lehetett, ahogy beszaladt pár sportos őrült feltankolni. Hajnali fél 4 körül csak célba értünk. Szűk 8 és fél óra kellett ehhez a bő 55 km bekarcolásához. Embert próbáló túra volt, soha rosszabb évkezdetet.
Az öltözékem kiválóan választottam meg (4 technikai felső és egy softshell mellény, sapka, sál, kesztyű, egy jó zokni egy vastag futóharisnya.), csak az átázott cipőmben a lábam fázott, meg ugye a fejem. Szóval igaz a régi eszkimó mondás, hogy nincs rossz idő csak rossz öltözék. Kifogást persze könnyű találni de lehet futni télen is.
(sajnos a rajtkor nem indítottam el az órám, csak később)