BHTCS 2010, avagy egy méltó évkezdés
Már december elején kinéztük ezt a túrát a magunknak, mondván „kell egy kis izgalom”. Helyismeretünk elég hiányos, ami a Budai hegységet illeti: egy tt-t és két rövidebb barangolást leszámítva nem sokat jártunk még ezen a tájon, így különösen izgalmasnak ígérkezett ez az éjszaka. Már hetekkel a túra előtt a térkép fölé görnyedve ismerkedtünk a felkeresendő csúcsokkal és tervezgettük az útvonalat. Aztán eljött a várva várt nap. Indulás előtt eszmecsere arról, hogy mi a”jobb”: a szél vagy a hó. Én a szélre szavaztam, Czigó a hóra. Nesze nekünk, mire Nagykovácsiba értünk, mindkettőnek „örülhettünk”. A rajtban már izgatott hangulat uralkodott, mindenki a térképet bújta. Az előnevezésnek hála megúsztuk a sorban állást. Indulás előtt még mi is átbeszéltük az útvonalat, és megörültünk, hogy a meglepi csúcs nem túl nehéz. Gyors méricskélés után 18:45-kor indultunk. A Felsberg felé kezdtünk. Nagykovácsiban elbizonytalanított párszor a legrosszabbkor eltűnő zöld jelzés, de hát kellett a bemelegítés, hogy később minden olajozottan menjen:) A zöld jelzésen haladtunk, amelyről a zöld romjelzés után kanyarodtunk le, a hegyet könnyen észrevettük. Nagyon jó ötlet volt a piros jelzőfény! A kilátás gyönyörű volt Solymárra.
Ezután gyors rövidítéssel a kéken találtuk magunkat, majd a hosszabb de biztosabb utat választva a kék keresztig ezen haladtunk, ahonnan bemértük a Kálvária dombot. Az első rossz próbálkozás után másodjára sikerült feljutnunk 🙂
A Hosszú-erdő-hegy felé a kéken lefelé elég zúzós volt a lefagyott meredek lejtő, aztán a hegyre föl sem volt egy sétagalopp. A csúszós sziklák meg a keskeny ösvény elég veszélyesnek bizonyultak, óvatosan haladtunk. Azonban még éjjel is feltűnt, hogy mennyire gyönyörű helyen járunk, meg is fogadtuk, hogy ide nappal mindenképp visszajövünk. A bicikliprizmás jelzés nagyon jól követhető volt, finom volt a tea fönt a ponton.
A biztonságos keleti oldalon mentünk le, Remeteszőlősig könnyű volt az út. A buszmegállóban a szilveszteri pogácsa maradékait fogyasztva összeverődtünk két túratárssal, akikkel a Fekete-hegyig mentünk. Ez volt a legnehezebb átmenet, gyakran került elő a térkép meg a tájoló, de együttes erővel átverekedtük magunkat a jelzetlen utakon. A Fekete-hegyen finom jégbe fagyott süti és Fekete-hegyi bölcsesség 🙂 volt a szolgáltatás. Egy kedves túratárs valami frankó térkép alapján elmagyarázta az Ilona-lakhoz vezető utat.
A következő ponthoz, már újra ketten tapostuk az egyre nagyobb havat. Nagy-Kopasz előtt beiktattuk a Tarnai-pihenőt, ahol a felborult és hólepte karácsonyfa (nagyon klassz volt, kár, hogy a szél erősebb volt nála) alatt nem találtuk meg a bélyegzőt, de egy szaloncukorpapírt eltettünk bizonyítéknak 🙂 Ez volt a túra egyetlen szakasza, ahol már jártunk. Rövid nosztalgia után irány a Nagy-Kopasz, ahova nem volt feladat föltalálni. Itt kezdtünk már „kicsit” odalenni, magunknál jobban már csak a pontőrt sajnáltuk:).
A következő nagy próbatételünk az Ilona-lak megtalálása volt. Biztos ami biztos, a lehető legtovább a jelzésen haladtunk. Sokat segítettek a lábnyomok, ennyi ember nem tévedhet, gondoltuk :). Persze azért néha ránéztünk a térképre is. Hosszú és nyomasztó erőltetett menet volt, az erőnk és az időnk is fogytán volt. Ilona-lak végre egy jó infrastruktúrájú pont, kellemes meleg fogadott, forró tea és bejgli. No meg utólag is köszi a pontőr srácnak a gigantikus méretű szendvicset :)!
A Meszes-hegyig egy négyfős társasággal haladtunk. Az egyiküknél gps volt, pihentető volt végre nem állandóan a térképet bámulni. Ők is kimerültek voltak már, a beszélgetés már csak az útirányra korlátozódott. A Meszes-hegyre egy rövid, meredek kaptatón mentünk föl, ahol körülbelül a Himaláján éreztem magam, már ami az időjárást illeti. Czigó szerint, ha létezik pokol a földön, akkor az csak is ez lehet (ez az elmélet a Perem-hegyig tartotta magát) :). Gyors pecsét az iszonyú szélben, az egyébként csodaszépnek tűnő hegycsúcson, aztán irány tovább az utolsó előtti csúcsra, a Perem-hegyre. Eredetileg úgy terveztük, hogy a völgyben menő murvás úton megyünk a S-ig, de mégis inkább a gerincen vezető utat választottuk. K+-t elérve könnyen feltaláltunk a hegyre, ahol megbukott a Meszes-hegy elmélet, miközben a szél visszafele lökdösött és jeges karmaival vagdosta az arcunkat. Itt már az bíztatott, hogy a vége felé járunk. Többször aggódva kérdeztem, hogy ugye meglesz a szintidő? Egy-egy megnyugató válasz után, bizakodva álltam a sarat.
Hosszú monoton menet következett a K+-on az utolsó pont felé, az elején sok szinttel, majd végre föltűnt a K jelzés. Ezután nemsokkal elértük a Kutya-Szénás oldalát és irány a csúcs. Végre egy kopasz csúcs, ahol a szél elviselhető volt: itt szimplán csak meg akartunk fagyni 🙂
Az utolsó szakasz következett Nagykovácsi, a cél felé. A Nagy-Szénáson nem tettük tiszteletünket, inkább az oldalában menő, barátságos, szintben haladó, jelzetlen ösvényen mentünk a P-ig. P-on lefelé bámulatosan szép volt az erdő, az apró, girbe-gurba tölgyek között a hóban remekül láttunk lámpa nélkül (a túrán nem először), és csodás volt a látvány az alattunk elterülő faluval. 5:25-re, 10:40 alatt értünk be a célba, még épp szintidőben. Szép oklevél és kitűző a jutalom.
Összefoglalva remek túra volt, igazi nagy kihívás, sok izgalmas tájékozódással, és rengeteg megpróbáltatással. Utólag nagyon nem bánjuk, hogy elmentünk, bár akkor elhangzott az „azt is bánom, hogy megszülettem” kijelentés, amit egy félórás forró zuhany és két nagy alvás után már visszavontam 🙂
Őszinte elismerés minden indulónak és teljesítőnek, és főként le a kalappal a pontőrök előtt, és köszönjük nekik, hogy hozzájárultak a túrához.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, nekem eddig ez volt a legnehezebb…