BHTCS. Amit nem olvasni kell, hanem megcsinálni. Hősies helytállásunk története a fogvacogtató hidegben.

Bevezetés

Az ötlet, hogy kipróbáljuk magunkat, nem volt újszerű. Mivel az elmúlt két év és hasonlóképpen kezdődött számomra, felcsigázódott az érdeklődés minden Pingvinben, hogy milyen is egy extrém éjszakai havas teljesítménytúra. Ez nem vitás. A szép, igényes kivitelezésű kitűzők komoly hatást gyakorolnak, ugye. 🙂

Aztán szeptemberben amolyan beavatásképpen a Pingvin-hétvégét a Csóvi lábánál töltöttük – ami kicsit túlzás, mert hát kirándulás-centrikus hétvégéről lévén szó, a csúcson is voltunk, és össze is jött a negyven killa. Egyszóval, tudtuk, hogy mire vagyunk képesek. Mindenre. 🙂

Ez az apróság, hogy hóban sétálgatunk, egy Pingvinnek voltaképpen hazai pálya, nem igaz?

Ezért hát nem csoda, hogy a fakultatívnak meghirdetett évkezdő BHTCS-re a beteg Kareszt leszámítva a teljes Pingvin-fiú különítmény eljött! (Viktor, Kris, Tamás, Zoli)

Tárgyalás

Nevezés, és rövid térképszemle után teljes fegyverzetet öltünk (fejlámpa – köszönjük, Soma! –  kamásli, kesztyű), és 18:10-kor el is rajtolunk. De nem csak mi. A hóesés is ezt a minutumot választotta, és az erős széllel csinos párt alkottak, főleg a Nagy-Szénáson. Jó tempóval vágtunk neki a piros jelzésű útnak különben, hamarosan alattunk terült el a kivilágított Nagykovácsi – elég emlékezetes látvány. Ehhez a szakaszhoz különben is fűződtek korábbi emlékek, kenyér-víz-túra, meg majális-előtúra vezetett erre. Az emlékezés és menetelés közben azért ment a poéngyártás is. (…)

A Nagy-szénás tetejéről a csúcs lejjebb vándorolt, és könnyű is volt ráakadni, mert a letérésnél csak a futó kollégát kellett követni, és máris ismerőssel találkoztunk az első ponton: Petitől kaptuk a pecsétet. Már ekkor világos volt, hogy sokkalta jobb túrázva időt tölteni, mint egy helyben várakozni a túrázókra. Így hát itt és most köszönet a pontőröknek!

Következő etap a K – K+ kombón a Perem-hegy felé vezet; ezt a csúcsot a BHTCS regnumi főszervezője nevezte el… és szintén regnumi barátaink várnak itt. Ez könnyebb szakasz, ismét lehagyunk egy csoportot, aztán kiderül, hogy őket már lehagytuk egyszer (és még később is fogjuk párszor), csak az ellenőrzőpontnál ők gyorsan fordultak. Lelkük rajta, azért mi nyugodtan teázgatunk a második pecsét begyűjtése után; hiszen ha nem sietünk, már csak ice-tea marad belőle.

A harmadik pont, a Meszes szintén nem nehéz. Eddig még nem is volt szükség tájolóra. Egy szelet csoki,  ami egyfajta megújuló energiaforrásnak tűnik. Az arcunkba fújó hózivatar mondjuk nem egy leányálom, de ilyesmi nem tántoríthat el. Ez tényleg nem, mert csak most jön a java. Meredek lejtő, dzsungelharcos gerillacsapattá alakulunk az Ilona-lak felé menet. Kiderült – a túratársaknak hála – hogy bár a legrövidebb út az egyenes, azért lehet kicsit kerülő ösvényen is haladni. Mindig lehet újat tanulni :). A döntés jogossága beigazolódik: elég gyorsan leérünk a völgybe.

Az első igazán izzasztó, szívós szakasz jön: meredeken felfelé, irányban. Már vannak nyomok- annyi hó esett – , és lefelé is imbolyognak fejlámpafények, úgyhogy jó úton járunk, de azért iszonyat keményen kell küzdeni. Aztán feltűnik a házikó, lehet pihenni és teázni. Nem is kapkodunk, de nem is kell: a szintidőnk teljesen okés. Teázunk, repetázunk a teából, aztán be s kajálunk. Újult erővel lehet továbbmenni. Bár lassan az esti fáradság közelíthetne, de a zéró celsius meg a szél éberen tart, az egyszer biztos. Külön motiváció sem szükséges, hogy meglegyen a menetsebességünk.

Hosszú szakasz következik, jelzetlen utakon. Ha holtpont még nem is, de az első hullámvölgy. A lábbelik végleg megadják magukat a víznek. ( Igaz, egy két figyelmetlen lépés, meg tócsa rá is segít) Ezen a szakaszon megint nem vagyunk egyedül, egy ismeretlen csapat közepén haladunk, szinte szótlanul.

Úgy néz ki, tudják, mit csinálnak, úgyhogy a térképre most sincs szükség; a tájolóval az irányt meg jól lehet követni. Éppen ott bukkanunk ki az erdőből, ahol akartunk a sok párhuzamos szekérút közül: az Anna-rét szélén vagyunk, megkezdődhet a második nagyobb menetelés felfelé, a budai hegyek legnagyobbikára. A szél fú, a zöld fű. Széltető-érzés. De felérünk így is, megcsodáljuk a szép új kilátót, és fel is mászunk rá. Lehet, hogy ez teljesítménytúra, de azért más is van a világon ;). Messzire persze nem lehet ellátni, meg banánérlelő hőség sincs odafenn, úgyhogy bedobjuk az első csokit (kösz, Ibkó!), fotó röppen, és zúzunk is le. Kilométerben féltávon még innen vagyunk, és persze időben is, de öröm nézni, hogy a pecsétek már a papír felét beborították!

Lefelé menet a plusz egy órát adó ajándékcsúcsot vesszük célba, ez gyerekjáték lesz. A hangulatot jól jellemzi, hogy egy spontán futással ismét befogjuk Székely tanár úrékat :), és együtt keressük fel a Tarnai-pihenőt.

És jön, aminek mindig el kell jönnie: Fekete-hegy. A kedvencünk, aminél a legkönnyebb sok időt elveszíteni. Újra egy rutinosnak tűnő banda nyomába verődünk, akik szemlátomást nem az általam ismert irányból szándékozzák a csúcsot megközelíteni. Gyors döntés: voks a kollektív tudás mellett; velük tartunk. Azért az ilyesmivel vigyázni kell, a kollektív tudás sokszor semmibe tévedő lábnyomokhoz vezet… de ezúttal bejön. A völgyön való átkelést úttalan utakon csavargással folytatjuk, de jó helyen lyukadunk ki: megvan a legnehezebb csúcs is! Sütit, teát benyomjuk, és fáradtan, de eltökélten nekivágunk a hátralevő résznek, egy-két bölcsességgel gazdagabban. (Pl: húzd le a wc-t 😉 )

Hosszú szakasz jön, és érezhető a fáradtság. Ezúttal tök egyéni útra térünk, egyedül vándorolunk észak-keletnek, bár érzésem szerint a legoptimálisabb úton. A Julianna-major mentén az út is kiváló, és az irány is. Ha nem is belefutunk, de azért belejutunk a pirosba, majd újabb levágás, egy tel. otthonról Krisnek („oké, köszi, minden rendben”), és jócskán kifáradva beérünk Remetekertvárosba. Egyre kínzóbb a fáradtság, de ha megállunk, a lábunk beáll, oszt annyi: menni kell. Kicsi tanácstalanság után ráakadunk a kék körút-jelzésre, és behúzzuk a nyolcadik csúcsot! Itt az idő, hogy elverjük a második csokit is, kell a doppingszer.

Irányvétel tájolóval, és lezúzás a hegyről. Semmire sem vagyunk tekintettel. A völgyben elkapjuk a kéket, és jön az újabb emelkedő. Ez a harc lesz a végső. Nehezen, de megadja magát a Remete-hegy, a kis fénysereg a völgyben itt is nagyon szép. Szintben, lassan haladunk tovább a Kálvária-dombig. Tulajdonképpen itt meg is jegyezhetjük, hogy éppen úgy haladtunk, ahogy a kb. akartunk, semmi komplikáció nem volt. Hát itt lett: az van, ami még nem volt: eltévedtünk. Nem nagyon, csak éppen a csúcs itt sem (jelzett) út mellett volt, és csomóan összejárták a környéket, úgyhogy hiba volt a lábnyomokban bízni. Van ilyen, de most nem a legjobbkor jött, sőt. Érezhetően beficcen egy holtpont, miközben igyekszem kis csapatunk számára meglelni a szükséges irányt. Egy tíz perc biztos céltalanul telt itt, de aztán csak megvan a jó irány, és megtörve bár, de fogyva nem, az utolsó előtti csúcs is ki van pipálva.

A lábak azonban már nagyon nehezen hajlanak, állandó killa-visszaszámlálási hangulat ereszkedik alá, miközben a hóvihar megint rákezdi, menetirányunkkal szembe süvítve. Köszszép. A térkép megintcsak nem kívánkozik elő, amíg szekérúton jó irányba megyünk, addig nagy baj csak nincsen… bár a jelzések hiánya azért kényelmetlen érzés. Itt a sárga – hol a sárga.  De kit érdekel, irány nyugat, semmi más nem érdekes. Utolsó erőtartalékokat éljük, amikor előbukkan a zöld jelzés. Yeah! Ezt kerestük, csak azt hittük, még várni kell rá kicsit. Innen a Felsberg zárópontja már semmiség, tutti-fruttival is felpakolunk, és már tudjuk, innen nem lehet elrontani!

Úgyhogy az utat keresztező sorompó jó alkalom arra, hogy pihenjünk egy kicsit. Idő megállapítása: van fél óránk két killára, ha tíz óra alatt szeretnénk lenni. Nem mintha kéne: nekünk 11 óra a szintidő, de a 10 azért szebb, nem? Nagykovácsi utcáin már jól kiismerjük magunkat, már látszik a templom tornya… az utolsó utcát a célegyenes előtt a szél szabályosan felsepri előttünk (ez mondjuk a minimum 😉 ), és végül betoppanunk a plébániára.

Befejezés

Itten a méltatásnak lenne helye. Először is, köszönjük a túralehetőséget, egy élmény volt. (És tényleg. Ezt azért nem fogjuk gyorsan elfelejteni) Ha nincs is meg az érzés, hogy „…visszafordulnék szívesen” (puf), azért nem lenne annyira meglepő, ha 2011 is kint találna a hidegben…

Másodszor – a 9:57 idő bizony nem rossz, és a kitűző sem, amit a szép emléklap mellé kapunk. A 173 induló közül abban a százasban vagyunk, akik szintidőn belül lenyomták a túrát, mintegy negyven kilométert hegyről hegyre, a metszően hideg havas szélben. Ráadásul mi (Ti, mármint) voltunk a legfiatalabb teljesítők!! Szóval, igen, jogos lesz az elismerő jelzők bármelyike 😉

De nem utolsósorban talán magunkról tanultunk valamit, ami talán örökké el fog kísérni, kitartást és hitet ad…Szép volt, fiúk!!