Nagy-kopasz:
19:40-kor rajtolok. Elhagyom Nagykovácsi utolsó házait, lassan bezárul körülöttem az erdő. Újhold van, semmit sem látok. Próbálok hozzászokni a sötéthez, az utat éppen hogy érzem, de a kereszteződésekből semmit sem érzékelek. Aggaszt egy kicsit, hiszen összesen 2 használt ceruzaelem van a lámpámban. Az emelkedőkön sötétben, a gyorsabb szakaszokon pedig lámpával haladok. Teljesen tisza az ég, ragyognak a csillagok. Puha, meleg sötétség vesz körül, le is veszem a szélkabátot, marad egyetlen hosszú ujjú pamutpóló rajtam. Az utolsó emelkedő előtt lámpák hasítanak a sötétben, én is villantok egyet, itt vagyok, ne ijedjetek meg. A hegytetőn szívfacsaró látvány a vadiúj, ámde használhatatlan kilátó, szemétdombbal. Fél perccel a pontőr előtt érek fel. Türelmetlenül sürgetem. Bocsánatot kérek ezért, tudom, hogy egy pár virsliért tölti az éjszakáját a neki rendelt hegycsúcson, hogy mi egy jót túrázhassunk.
Fekete-hegy:
A titkos csúcs. Még neve sincs, a térképen 463-as magaslat jelöli. A nyiladékon, egyenesen haladok a Szarvas-árok felső vége felé. Szerencsére a bejáráson már megfutottam ezt az átmenetet (akkor tovább, a Kakukk-hegyig.) Egyre bozótosabb a dolog, de még futható. Kerítéshez érek, jobbra fordulok, és … itt egy út volt még két hete … ajaj, térkép, tájoló elő. Az utolsó kétszáz méteren egyenes futás helyett kb. 60 fokot fordultam el balra. Gyorsan javítom a hibát, és hamarosan átkelek az árkon. Fényeket látok. Két tájfutónak látszó fiatalember lepedőnyi tájfutótérképekkel. Gyorsan megmutatom nekik a térképemen, hol vagyonk, majd hamarosan az ismert útról jobbra fordulok: innen 200 méter a csúcs. Szembe nyomul két futó, lámpa nélkül.
Hosszú-erdő hegy:
A legkeményebb átmenet. Itt egy sporttárssal sem találkoztam. Juliannamajorig érzéssel, térképpel. Nem ismerem az utat tökéletesen. A házaknál hibát vétek, bemegyek a kerítésen, és ott fordulok balra. Öt perc bozótharc, és egy kerítésmászás a büntetésem. Felkocogok a rétek tetejére, és máris a jól ismert Nagy-kopasz – Adyliget nyúlsztrádán vagyok. Felsóhajtok, a térképet nem kell többé használnom. Adyliget előtt kb. 2 km-el, ahol a piros jel metszi a kerítést, előveszem a titkos fegyveremet: egyenes átvágás pontosan a következő pontig. Ösvény a kerítés mellett, távvezeték, bozót az árokban, szántóföld széle az első km. A Göncöl rúdja mutatja az ellenőrzőpontot. Keresztezem az országutat, majd 800 m betonút, ami nincs jelölve a térképen. A két bánya között négykézlábazok fel a hegyre, a pontnál tűz és meleg tea vár. Életmentő.
Remete-hegy:
A szurdok közepébe ereszkedek le, ösvény nélkül. A szurdokban szinte vágni lehet a sötétet. Néha lemegyek a száraz patakba futni, keresem a K jelzést. A barlangok felől kutyaugatás hallatszik. Megvan a jel, lámpa leolt, a közeli házak világítanak ezerrel. A szurdok szélén hiába keresem a pont fényét: automata üzemmódban működik.
Kálvária-domb:
Kényelmes utazás a K jelzésen, majd bekanyarodok a bozótba. Lusta vagyok leakasztani a tájolót a nyakamból, aminek hosszas kavarás az eredménye – tüskebozótban. Egyszer felülről próbálom átugrani, egyszer kúszva haladok. Négykézlábas ember megy előttem kerestsztbe – alighanem utólértem a Fekete-hegyi lámpátlan futókat. Nagy nehezen jutok fel a csúcsra. A pontőr rámkiált, hogy álljak meg – még két méter, és az ösvényem a bánya szakadékába vezet, ami nem a sikeres tejesítés garanciája.
Zsíros-hegy:
Hárman döcögünk le a rossz minőségű útig, majd elszakadok a futóktól. Sokáig hallom mögöttem a két futó szuszogását de lámpával se látom őket. Egyre többen jönnek szembe, gyakran ezervattos lámpával világítanak a szemembe. Fent a csúcson „bulizóna” és csillagászat: Sánta Kutya tekintget elő a pontőri sátorból.
Nagy-szénás:
Hullámokban támad az ellentúrázó. A piros fényű telekom toronynál holdbéli táj millió csillaggal, tiszta űrkikötő hangulat. Emelkedő, én kezdek kimerülni. Felveszem a kabátot, sétálva csoki és a vésztartalék Isostar. Nemsokára fölém tornyosul a csúcs jellegzetes íve. Eleinte össze akar nyomni, de ahogy futok felfelé, egyre szelídebb. Kibontakozik a táj, fenn a csillagok, lent körben az emberek fényei. Ott lenn laknak, tévéznek, olvasnak, alszanak, veszekednek, beszélgetnek, kutyát sétáltatnak… Egy emberi alak áll mozdulatlanul a csúcson. Szép kompozíció. Odaérek, kezében pecsét, világítok a papírra. Mitha pont engem várt volna, de mennem kell. Kezdek örülni, innen már fél lábon is.
Kutya-hegy:
A legmagasabb csúcs, és egyben az egyik legkönnyebb átmenet. A nyeregben a rét sötétben is gyönyörű. A csúcson ismét automata pont. Elfog egy kis lelkiismeret-furdalás: nem kellett volna nekem is inkább pontőrséget vállalnom? Nem lehet mindig túrázni, néha dolgozni is kellene.
Meszes-hegy:
Jó kilométert megyek erdőben, mire a K+ jelzést megtalálom. Szembe a két, már ismert tájfutó kinézetű egyén kapaszkodik fel a hegyre. A széles úton végre pihenhetek egy jót. Itt a híres Meszes-hegyi hullámvasút. Felérek a gerincre, még egy jó futás innen a csúcs. Elvarázsolt hely, lelki élmény ez a füves gerinc. A kereszt alatt csanya vár a sátorban, topikkekszet ad. Elismerésem, hogy sötétben is azonnal megismert (ahogy SK is), pedig csak egyszer látott.
Nagykovácsi:
Nehezen találok le a gerincről, nem tudom, hol jöttem fel. A széles úton csukott szemmel futok, most van idő szundítani egy sort Nagykovácsiig. Elkalandoznak a gondolatok, egy furcsa részegség szabadul rám. Ilyenkor mindenkit szeretek, átölelnék minden fát, arcomat a földhöz szorítanám. Tényleg, mi lenne, ha most lefeküdnék a földre? Csak egy-két percre. Hiszen nem sietek. Becsuknám a szemem, és hallgatnám, mit mond. Nem teszem meg, beérek a házak közé. Bánt az utcai lámpák fénye. Gyorsítok, érdekel mit tudok most. A kiskapunál nyomom le a stoppert, 4:01. Végig azt hittem, jobb lesz, mint tavaly, de nem. Azért nem rossz ez, a tíz órás szintidőt tekintve bőven a felén belül vagyok. A kupica vilmoskörte a kézfogás mellett alapszolgáltatás, kár hogy vezetek. Szűk félóra múlva érkezik a két lámpátlan futó is, RMSE pólóban. Minden tiszeletem az övék. Leves, virsli, kenyér, tea, nem maradunk éhesek. A két futót elviszem Remetére, útközben a Nagyrét környékén sok fejlámpás túrázó kavar. Te jó ég. Mikor otthon bebújok az ágyba, a többség még az erdőben nyomul.