Zwickl Bernadett beszámolója – BHTCS 2025

Félelem és reszketés a Fekete-hegyekben

Ez lehetne a címe annak a thriller sorozatnak, amit délelőtti túránkon, hol máshol, mint a Fekete-hegyekben, kigondoltunk Petivel. Vagy esetleg Halálsikoly az éjszakában, de lehetne egyszerűen Haláltúra is. De mivel regény- és film formában megjelenő sorozatról van szó, akár mindegyik címet el lehetne egyszer lőni. A történet a következő: egy elborult elméjű sorozatgyilkosnak kapóra jön, hogy Nagykovácsi közelében minden január első szombat éjszakáján egy teljesítménytúrát szerveznek, aminek nincs konkrét útvonala. Rengeteg ember kószál szanaszét az erdőben, akik közül néhány már sosem fog célba érni. Ők mind kimeredt szemmel fekszenek valami félreeső árokban esetleg egy csapdaszerű veremben vagy friss ásónyomok és vérfoltok árulkodnak csak arról, mi is történhetett. A dolog aztán évről-évre megismétlődik, mert a gyilkost nem tudják elkapni, annak ellenére, hogy a túra körül egyre nagyobb a hatósági felügyelet. És persze egyre kevesebb a nevező. De egyik évben (sokadik folytatásban) már maga a gyilkos is ott van köztük, persze álnéven, hiszen máshogy be se jutna a környékre.

Remélem, nem adtam ötletet senkinek, azaz maximum a történet megírására vagy megfilmesítésére (vagy nekem kéne levédetni a jogot?) Szerencsére a mi kis BHTCS-nket idén ennél sokkal kevesebb izgalom övezte, de kétségkívül így is jól szórakoztunk a teljesítménytúrázók és terepfutók hagyományos nagy buliján, ami kinek BHMTCS (Budai-hegység még távolabbi csúcsai), kinek BHKTCS (Budai-hegység közeli csúcsai), kinek BHTCS (Budai-hegység távoli csúcsai) volt felkészültségtől függően.

Idén is a klasszik középtávon terveztem (mertem csak) indulni, bár tavaly pedzegettem a nagyobb megmérettetésen való próbálkozást. Tavalyi eredményem alapján még nem éreztem magam elég acélosnak a biztos teljesítésre. Az idei menet alapján viszont jövőre bele merek már talán vágni. Persze ahhoz kell az időjárás közreműködése is. Idén kis híján minden ideális volt a jó teljesítéshez. A tavalyi nehézségeket meg csak olyan körülmények tudnák überelni, amik közül jó néhány alapból kizárja egymást, mint például a 20-50 cm magas, lehetőleg megfagyott tetejű hóréteg, ónos eső, szakadó eső, hófúvás, mínusz 10-20 fok, viharos szél.

Magányos farkas teljesítést terveztem idén is, bár Meta AI Szilvi rám írt, hogy nem mennék-e vele, de nem volt merszem válaszolni neki, mert féltem, bekapok valami vírust. Úgyhogy bocs Szilvi innen is, ha valós ember vagy, nem csak egy kósza internetes vírus, hogy bunkó módra nem válaszoltam neked. Ha bírtad volna a tempót, akkor jöhettél volna velem, vagyis velünk, még egy csaj befért volna a csapatba. Azonban be kell vallanom, hogy akkor, mikor írtál, még biztos nemet mondtam volna neked, mert futni terveztem. De változnak az idők és a körülmények, mert a túra napján lett még egy kérőm. Akinek aztán szívesen igent mondtam, mivel ismertem őt és a tempóját is, és tudtam, hogy jól fogunk együtt haladni. Bognár Laci volt az. Cserébe a kalauzolásért még autóval is vitt és hozott, így az egész igazi vin-vin szituáció volt. Ő Szarvák Szabival ment volna, de Szabi lebetegedett, gyorsan kellett egy új navigátor. Az a megtiszteltetés ért, hogy rám gondolt – lehet az ilyenre nemet mondani a magamfajta hobbi túravezetőnek? Útközben a plébániára sokat emlegettük Botos Istvánt, hiszen ő volt a másik személy, akit Laci megkérdezett. Csak István nem válaszolt neki. Mit ad Isten, az emlegetett szamár, dehogyis szamár, István éppen akkor kászálódott ki az út szemközti oldalán autójából, mikor mi is. Ő is örült a navigátornak, így aztán fel volt adva a lecke, hogy két pasit kell kalauzolnom a sötét rengetegben. Ilyenkor nem szabad hibáznia egy nőnek…

Már csak Börcsök Andrást hiányoltuk a Szondi négy apródja formációból. Ugye augusztusban mi együtt négyen szenvedtük végig ennek a túrának az utolsó 25 – talán legnehezebb – kilométerét, még annak ellenére is, hogy hárman lenevezők voltunk a százas távról. Emlegettük is bőszen Szondit, biztos csuklott sokat meg forgolódott összevissza a sírjában.

A rajtban kapásból sikerült is elveszítenem a fiúkat, akkora volt a nyüzsgés. Helyettük Csornai Edinára és Nagy Janira bukkantam. Aztán nagy nehezen megtaláltam a kalauzolandó delikvenseimet, hiszen az nem járja, hogy szegények csak úgy bolyongjanak össze-vissza nélkülem az éjjeli erdőben, főleg a félelmetes nevű Fekete-hegyekben. Közben ráköszöntem még Borosnyay Palira és Fiala Péterrel is boldog új túraévet kívántunk egymásnak. Mindenhol ismerős arcok. És ismeretlen csúcsok is a hátizsákban: hiszen az úgynevezett Sárga-púpról Nagykovácsi fölött még csak nem is hallottam a tavalyihoz hasonló alapos felkészülésem során se. Ez a csúcs aztán általában sárga puputeve vagy esetleg sárga biszbasz néven került említésre a túra során. Kikaptuk még a Vörös-pocsolyás-hátat. Ez azt hiszem vörös dagonya néven futott nálunk, pedig Thirring Gusztáv Rother Lacken-Riegelnek nevezte anno úgy 1900 táján – ja nem ezt, hanem a szomszédos Kopasz-erdő-tetőt, holott tükörfordításban ennek kéne annak lennie. Felkészülésem folytán kíváncsiságból és munka híján ugyanis a Budapest környéke turistakalauzát is olvasgattam. Ennek a legnagyobb haszna az volt, hogy rá kellett döbbennem, hogy akkortájt nem minden helynek volt magyar neve. Például ennek a csúcsnak sem, mint ahogy a szintén esélyes Hársbokor-hegy is Lindenbusch névre hallgatott, a Jegenye-völgy, amit a BHMTCS-sek útba ejthetnek, pedig nemes egyszerűséggel Pappelgraben volt. A harmadik felkeresendő magaslat a Zajnát-tető volt, ami tavaly is útba kellett ejteni. Ennek örültem a legkevésbé, mert emiatt az elég meredek csúcs miatt kellett egy kisebb kitérőt tenni a tervezett útvonalról, tehát ez szaporította leginkább fel a kilométereket. (Talán sejtettem már induláskor is valamit…) A Szarvas-domb, amire Petivel délelőtt felmásztunk, persze juszt se volt benne a pakliban.

No sebaj, a Sárga-púpot gyerekjáték volt beazonosítani a papír- és a digitális térképen is, így indulhatott útjára a mandula. Pontban 6 óra 6 perckor sikerült is rajtidőt kapnunk. Annyira nem siettünk, hogy ne mutassam meg a többieknek a templomkertben lévő fában fát. Örültem, hogy végre találtam két embert, akinek ez még újdonság, aztán mentünk is mint a meszesek a Meszes-hegy, azaz nem, a Zajnát-tető felé a sárga jelzésen. Sorra hagytuk el a túrázókat, minket csak a futók előzgettek. Nem csoda, hiszen 9-10 perces kilométereket mentünk felfelé is a jeges utakon. Macskát persze senki se hozott, de legalább a srácoknak volt botja (nekem persze az se). Nagykovácsitól nyugatra meglepően téliesek voltak az útviszonyok, ellenben azzal, amit délelőtt tapasztaltam a Nagy-Kopasz déli lejtőjén, illetve hétközben a Normafa térségében. Itt összefüggő hóréteg volt és a letaposott utak sok helyen eljegesedtek. Azért ügyesen oldalazva lehetett haladni, nem is lassan. Jó társaságban falni a kilométereket remek dolog, főleg, ha útközben új ismerősökre is bukkanunk, mint most Kovács Andrásra és Méz kutyájára. Vele együtt másztuk meg a Zajnát erős kaptatóját. Aztán a csúcson semmi se volt. Se pont, se semmi, és senki, akit le lehetne gyilkolni sutyiban az efölötti csalódottságban. Ellenben egy szomszéd csúcson világítottak fejlámpák, meg valami kékség, de arra azt hittem, hogy az a képzeletbeli trackemen a következő Meszes-hegy keresztje kivilágítva. Még le is fotóztam nagy boldogan, fennen hangoztatva buta elképzelésemet… Össze-vissza keresgéltük, hogy merre lehet a pont és mire felocsúdtunk, valamint hosszas makacskodásomnak köszönhetően, András már el is tűnt valami sűrű bozótosban. Hiába követtük volna, mindenhol a növényzet állta az utunkat. Mivel pontnak és útnak nyoma se volt semerre és aztán a lámpafények is eltűntek, végül is arra jutottunk, mégis a kéken kivilágított hely lesz a mienk. De ehhez csak úgy tudtunk eljutni, ha visszaereszkedtünk az előbb megmászott meredélyen, aztán egy másik útra áttérve újból kemény mászásba váltottunk. A fiúk meg is gyanúsítottak okkal, hogy tutira én vagyok a történet elején emlegetett sorozatgyilkos. Most éppen kifárasztom őket, meg elcsalom őket szánt szándékkal az Isten háta mögé, aztán egy óvatlan pillanatban előveszem az ásót a hátiszákomból… Mondtam, hogy nem is így van, mert a sokadik ilyen tévedés után ők fognak engem kegyetlen módon lemészárolni, mint leszerepelt pocsék túravezetőt. 

Nagy nehezen aztán csak eljutottunk a konkrét Zajnát-tetőre az ellenőrzőpontra egy Ákos nevű pontőrhöz, és talán annyi időt nem vacakoltunk el, mint tavaly az Alsó-Zsíros-heggyel a ködben. Most szép tiszta csillagos égbolt feszült fölénk, lestük is, nem látjuk-e a tegnapi meteorraj egy-egy késői hírmondóját. Sajnos nem lőttem le a poént, hogy bemondjam Ákosnak, hogy „Helló, helló, újra itt vagyok”, pedig szándékomban volt. Annyi erre a Zajnát-tetőnek vélhető magaslat, amire már felmásztunk. Nem biztos, hogy értékelte volna a pontőr srác.

Na akkor haladjunk is tovább a Meszes-hegyre a meszesekhez méltó tempóban továbbra is (bár mi nem féltünk attól, hogy megköt a rakományunk, ha nem sietünk), ne vesztegessük Aynardéknál az időt. Ki gondolná, hogy a Zajnát és az Aynard helynevek közeli rokonságban vannak egymással? Az Aynardok még III. Béla király francia feleségével kerültek erre a vidékre és kaptak itt birtokokat, valamint építettek itt várat. Aztán nevük magyarosodott és fellelhető a környékbeli helynevekben Zajnát, Hajnár, Ajnár vagy Ajnát alakban is. Remélem, a kalauzoltjaimat nem untattam túl sokat hasonló históriákkal, próbáltam visszafogni magam. Ez önkéntelenül is sikerült, miközben a Meszes-hegy igen meredek oldalát másztuk, lehagyva megint több túrázót. 

Miután Csanya sátránál tiszteletünket tettük (akit szándékunkban se állt eltenni láb alól), mentünk is a vízmosás irányába, amire a fiúkat felfelé már menet közben felkészítettem lelkiekben, hogy az rosszabb lesz, mint feljönni volt ide. Itt már nem is túrázókat, hanem inkább kirándulókat próbáltunk kerülgetni. Ők amiatt kerültek lefokozásra, mert még lámpájuk se volt többüknek. Mivel utálom, ha feltartanak és ezen bosszankodva, mint a hülye, rongyolok az ilyesmi lejtőkön lefelé, a fiúkra egy keveset várnom kellett, amíg leértek az Éles-kő völgyébe. Az útvonalat úgy terveztem, hogy itt fogunk felmenni. Mások csak másszanak az Ilona-lak felé a bozótos meredekben, elektromos kerítéseket kerülgetve. Lehet, hogy rövidebb pár száz méterrel – az automatikus tervezés is ezt az útvonalat dobja ki, de a hosszabb néha rövidebb és mindenek felett gyorsabb is. Még ha szépen lassan emelkedve ki is kell mászni majd a völgyből a Zsíros-hegy alá a jelzetlen gerincútra, amin majd a Zsír-hegyet közelítjük meg. (A kettő nem összetévesztendő, főleg a túra során nem.)

A Zsír-hegy több szempontból könnyű zsákmány volt. Egyrészt Csanya Peaks sorozatának köszönhetően jártam már rajta és voltak emlékképeim, másrészt annyi teljesítő hemzsegett a csúcs körül, mint az oroszok, harmadsorban meg voltak (számunkra nem kívánatos) segítségek a csúcs megtalálásához, mint bóják, világító lámpák, fényvisszaverők a csúcsra vezető keskeny csapás mentén. Ha lehet innen a biztonságos távolból szólni a szervezőkhöz, az a kérésünk, hogy ilyenek inkább ne legyenek (egyesek meg biztos inkább örülnek neki), mert a játék örömét és kihívás jellegét veszik el. A csúcs maga itt is igazi díszkivilágítást kapott karácsonyi fényfüzérrel. Némi ellátmány is ütötte a markunkat nápolyi formájában. Csapatunk is kiegészült a negyedik apróddal, Andrással egy rövid időre, mivel itt összetalálkoztunk. Az ocelotgatyás Csipihez is volt szerencsénk egy köszönés erejéig, de ő párducmacska módjára suhant tovább a lejtőn, így követni nem tudtuk, ha akartuk volna se.

A Telki-hegy volt a következő áldozatunk. Ezt a zöld négyzeten, majd a némileg csúszós zöldön és zöld kereszten közelítettük meg. A villódzó fejlámpák elárulták, hol kell felmászni, és itt is volt némi fényvisszaverő megerősítés a csúcsig. Álmos nem volt álmos, be is nyomta ízibe a pecséteket itinerünkbe. Az Anna vadászházig az eddig megtett úton jutottunk el, majd itt a Nagy-kopasz emelkedőjéhez vezető jelzetlen ösvényekre váltottunk. Egy nagyobb és elég hangos kirándulócsapatot próbáltunk üggyel-bajjal előzgetni a bozótos kellős közepén. Itt is be kellett kategorizálnunk őket és minket az attribútumok alapján, mint hangos panaszkodás, elemekkel való küzdés, sebesség stb. Mi a hangzatos és fellengzős profi (szigorúan nem turisták, hanem) túrázók nevet kaptuk magunktól természetesen. Ennek megfelelően a csúcsig annyit rájuk vertünk, hogy már hangjukat se hallottuk. A Csergezán-kilátónál kapott vizet, aki kért a valószínűleg a Foodpanda által kirendelt Laci nevű pontőrtől. Mivel kezdtünk elég éhesek lenni, elővettük a rajtnál kapott ellátmányt is. 

A következő szakaszon Tarnai Máté csukolhatott (így mondják ezt?) álmában, ha véletlenül nem tisztelte meg jelenlétével e rendezvényt, mert igen sűrűn emlegettük pihenője kapcsán, amit fel kellett keresnünk. A pont a pihenő ikonikus magányos fájára került, amit első blikkre kockázatosnak tűnt megközelíteni. Közelebb érve azonban annyira nem volt vészes a terep a pecsétig. Érdekes volt egy napon belül nappal és éjszaka is itt járni.

Innen csak vissza kellett mászni a zöld kereszt/piros háromszög elágazásáig, aztán ezeken a jelzéseken továbbhaladni, egészen addig, amíg az illegális (vagy már nem illegális) kék kereszt balról beérkezik a Nagy-Kopaszról. Útitársaim kérdezték még a csúcson, hogy oda majd vissza kell-e mászni. Mondtam nekik, hogy ha még egyszer látjuk a kilátót közelről, akkor nyugodtan csapjanak agyon. Nem is mentünk oda vissza, hanem inkább a jelzetlen folytatáson próbáltunk ereszkedni egy felfagyott úton a rétek mentén. Itt is voltak előttünk, így még a térképet se kellett nagyon nézni, hol kell letérni a Vörös-pocsolyás-hátra. A csúcsot megközelítettük egy jelzetlen úton, aztán következett a bozótharc – a leghosszabb és legnehezebb a túra folyamán. Jutalmunk a csúcs megtalálásáért egy roston sült hotdog lett, amit nyomban el is fogyasztottunk. Igazán sajnálom hogy, sajnos kép nem készült, mert fázott a kezem.

Terepfutók nyomában ereszkedtünk le a hegyről, így egy csapásra eldöntötté vált a dilemma, hogy a piroson vagy a jelzetlenen menjünk-e tovább – mindkettő jó megoldásnak tűnt. A kérdés csak az, melyik a síkosabb, de ugye ezt előzőleg csak azt tudhatja, aki mindkettőt végig járta a napokban. A fiúk hiába invitáltak, hogy fussak velük, mert én ragaszkodtam a sajátjaimhoz. Meg is jegyezték az enyéim, hogy a sötétben valószínűleg nem látták a srácok, hogy nagyjából az anyjuk lehetnék. Szóval megvártam most is őket a jelzetlen ösvényen, miután lezúztam a susnyásban az útra, aztán mentünk is tovább, később elérve a piros jelzést. Amit aztán az első adandó alkalommal le is vágtunk. Fura volt, hogy ennyit ereszkedve még mindig a jégfoltokkal küzdöttünk. Aztán a Fekete-fejig (amit Thirring Gyula véletlenül se nevezett Schwarzkopfnak), azok is megszűntek. Nem csoda, hisz forró volt a hangulat, szóba jöttek némi férfitangák túrázáshoz, meg egyéb vad ötletek. A csúcsra menet megint találkoztunk Edinával és Andrással, így aztán volt alkalmam bemutatni Lacinak Edinát, aki a híres Kék Balaton túrát szervezi, ha már úgyis szeretne nevezni.

A csúcsról az előzőleg megismert köves kaptatón ereszkedtünk le Adyliget elegáns házai közé. A fiúkat átvezényeltem egy parkon, aztán Laci magára ismert egy utcanévben, a Szent László utcában. Ezen jó sokáig haladtunk, majd megtáltosodtunk a Táltos utca hosszú és meredek lépcsőin – szerencsére esés nélkül. Csak néztük, micsoda vityillók között haladunk. Lövésem sincs, ki volt Dutkai Ákos, de éppen a róla elnevezett utcán irányultunk később a kék jelzés felé, amit aztán a Gyöngyvér utcán keresztül hagytuk el. Lett volna kézenfekvőbb megoldás is a Géza fejedelem útján, de István kicsit már tovább ment és nem akartunk visszafordulni meg egyébként is nüansznyi a különbség. A Honfoglalás utcánál aztán elértük a kék kereszt jelzést és máris tanakodhattunk jelzések híján, vajon a szétváló út melyik ágán megy tovább. A telefonom a felsőt mutatta, így aztán ezen közelítettük meg az erdőt. A jelzést egy útkanyarulatnál máris elhagytuk, hogy rajta üssünk utolsó előtti áldozatunkon, a Kálvária-dombon. Egy bánya pereme fölött kanyarogtunk, ahonnan nappal csodás lehet a kilátás. A lobogó tábortűz mellett kaptuk meg a pecsétet. Gyorsan belőttem telefonon újra, hol is van a következő kivégzendő, a sárga puputeve, illetve nagyjából mennyi távolság lehet vissza a célig még. Kb. 5-6 km-t saccoltunk, szóval hamarosan véget is ér éjszakai ámokfutásunk. Ó milyen kár! Hiszen a gyilkosok még elemükben vannak, tombolnának kicsit! Lett egy potyautasunk, egy srác, aki szorosan ránk tapadt, viszont mindig mindent jobban tudott (szóval nem is értem, minek jött velünk, ha beszélgetni meg nem akart). Egyszóval rohadt idegesítő volt a túravezetőnknek, más néven Főnöknek (azaz nekem, mert ezt az elnevezést kaptam az embereimtől – igazi maffiavezérnek érezhettem magam), de egyben hasznos is, mert kezdett állatira fázni a kezem telefonozásnál, aztán inkább eltettem a zsebembe a ketyerét. Persze mindig akkor, mikor el lehetett menni nem megfelelő irányba. Így a srác szólt utánunk, hogy arra kell menni. Ez többször is megismétlődött, szóval megint jól lebőgtem a fiúk előtt, mint túravezető, aki most már a jelzett úton is eltéved, ideges és hibát, hibára halmoz. 

Azért csak eljutottunk a sárga jelzésig, ahonnan kiágazott az út a Sárga-púphoz – mit ad Isten az egykori kötélpálya oszlopainál, amit ugye már kicsi korom óta ismerek. Gyerekként jó kis szórakozás volt felmászni rá és kipróbálni, ki meddig mer elmenni rajta. Én sosem voltam túl bátor…

A Sárga-púp egy igazi jutalomfalat volt Hannibal Lecternek, könnyen megszerezhető és ízletes, bár nem járt mellé csoki. A szél viszont kezdett feltámadni, így iszkoltunk is lefele Nagykovácsi utcáin a cél irányába. Már messziről hívogatott a kivilágított sárga templom, így tudtuk, hogy nincs messze a vég. Elhaladtunk az autók mellett is, így a fiúk bedobták feleslegessé vált botjaikat. (István csak a nevében szereplőket nem tudta letenni sehogy se.) 

Útközben még reménykedtünk egy 8 órán belüli teljesítésben, de végül ebből egy jó fél órával kifutottunk, 8 óra 35 perc alatt végeztünk az összes csúcsunkkal. Brutálisan és kegyetlenül, de mindvégig remek hangulatban. A tavalyihoz képest tényleg móka és kacagás volt az egész csúcsgyilkolászás. Tavalyi 9 órán túli eredményt sikerült összehoznom, amiben ráadásul sok futás is volt. Most meg alig pár száz métert tettünk meg gyorsabb tempóban összességében. Nézegetem a frissen kijött eredménylistát, és ha jól számolok, talán a hatodik vagyok a nők között, akik a plusz csúcsot, azaz a valamelyik Tarnairól elnevezett pihenőt is belerakta. Szóval a jövőre nézve már kezdhetek reménykedni egy BHMTCS teljesítésben, főleg amiatt, hogy tudom, hogy ha kell, tudok még gyorsabb is lenni ekkora távon. Az ismerősök közül is majdnem mindannyian sikeresen szerepeltek a választott távjukon.

A célban már csak egyetlen nagy hibát követtem el, otthagytam a névjegyem egy piros kanálvilla formájában, pedig ilyet nem csinálhat egy profi sorozatgyilkos. Nemes egyszerűséggel kihajítottam az evőeszközt ugyanis a szemetesbe a levesestányérommal. Ilyeneket csinálok, ha fáradt vagyok, pedig most nem is éreztem magam annak, a tavalyihoz képest főleg nem…

Előzőleg az AI-val (nem Szilvivel) készíttettem pár képet a túráról, ami sokszor eléggé viccesen félremegy, de szerintem most egész jól lehozta a hangulatot. A képek a horror verzióhoz is használhatók lennének akár. Lehet, hogy amiatt, mert ez a túra azért át tud fordulni néha horrorba is? Idén tök nagy szerencsénk volt, de tényleg!

A beszámoló itt is megtalálható