Bár korábban kinéztem magamnak ezt a túrát, mégis csak 2013-ban sikerült először részt vennem rajta, és azonnal óriási kedvenc lett. Az edzettség ötvözni kell a tájékozódás és az éjszakai futás addicionális „skill”-jeivel, ezért összességében egy nagyon érdekes egyveleg jön ki ebből a dologból. Tavaly nagyon jól sikerült a teljesítés, amihez párosult a nagyon jó időjárás futó szemszögből, és a tökéletes láthatósági viszonyok, ami az éjszakai erdőt és a környező tájat izgalmassá és széppé tették. Szóval tavaly imádtam (akkor teljesen magányosan teljesítve), ezért idén sógoromat, U.Balázst is rábeszéltem, tartson velem. Ráadásul ebben az évben tovább fűszerezték a rajtnál kihirdetendő korábbi 1 helyett 3 meglepetéscsúccsal, ami miatt az előzetesen megtervezett futást teljesen boríthatta. Mivel a rajt előtti otthoni pakolásnál konstatáltam, hogy a kis méretű fényképezőm akkuja 0 töltöttséggel nem mozgatja a gépet, így sajnos az otthon is maradt, ezért az idei íráshoz is maradnak a tavalyi képek.
Bár tényleg nagyon vártám már 4. estéjét, csütörtök reggel totális megfázással ébredve hirtelen mégis távol kerültem az idei teljesítéstől. 2 nap szenvedés következett teával, citrusfélékkel mézzel, és volt amolyan csodavárás, hátha szombatig mégis minden rendbe jön (természetesen ilyen nincs!). És Balázs is jelezte, ő 3 hete nem oké egészségileg, így nem dől a kardjába, ha nem megyünk (én igen…). Aztán szombat reggelre mégis kicsit jobbra fordult a helyzet, ráadásul Balázs megjelent nálam, kezében a térképével, hogy tartsak neki egy kis eligazítást, mert ő akkor egyedül is… . Aztán minden normális orvosi egészségügyi megfontolást sutba dobva elkezdtem összepakolni, mert nem hagyhatom ki! Indulás előtt még kokszoltunk egy kicsit: Neo citran, Rhinatiol Cold (ami recept nélkül kapható ugye, viszont a benne lévő pszeudoefedrin WADA tiltólistás). A rajtban már 18:00-kor ott voltunk és 2-3 perc alatt fel is dolgoztuk az új, 3 csúcsot. Viszont a betegség okán teljesen visszafogott tempóban gondolkodva, eltévedés nélkül, 6 órás teljesítést tervezve lazán kocogtunk ki az első pont, a Meszes-hegy felé. Közben csatlakozott hozzánk Szabó Gábor, ismert maratonista (2:2x Pb., Huhh!), aki számunkra fura módon, egyedül, kicsi zseblámpával a kezében vágott neki a teljesítésnek. Mivel ő aszfalton szocializálódott, erősen meglepődött, amikor Balázzsal a Meszes-hegy után, Ilona-lak felé a szikláson kamikaze ereszkedést hajtottunk végre, de ezt a lefelét Gábor nem így akarta abszolválni, ezért lemaradt. Ilona-lak után jött az első meglepetés csúcs (Zsír-hegy), és az extra meglepetés (nincs pontőr). Bár tapasztalatból tudtam, jó helyen vagyunk, és a térképes pozíciónk is stimmelt, kicsit csalódottan indultunk Telki felé, pecsét nélkül, de már ismét Gáborral kiegészülve, amíg mi a csúcsot és az embert kerestük ott, addig ő is utolért. Aztán a zöld jelzés felé kocogva szembe jött egy fejlámpa, na ő lett volna a pecsétes ember. Csak hát nagy volt a köd, és nem tudott odaérni időben. De a pecsétet azért utólag begyűjtöttünk. A Telki-hegy pontőrei annyival próbálták fűszerezni a munkájukat, hogy a csúcs mögé települtek le, és pont nem lehetett őket látni a csúcs felé kémlelődve. Ezért az extráért kaptak is elismerést tőlünk 🙂 . Természetesen a Nagy-Kopaszt, mint extra csúcsot is érintettük, a Tarnai-hegy felé menet. Ez korábban állandó pont volt, de a közepes helyismeretünkből adódóan sem tudtuk kihagyni. A Tarnai-hegy, bár korábban nem volt teljesen egyértelmű számomra a megközelítése, könnyen teljesíthető volt, ott csak a lábánál lévő susnyás színesítette kicsit a dolgot. A csúcs előtti lefelét ismét olyan stílusban hoztuk, ami miatt Gáborral már csak a célban találkoztunk. A csúcson persze el lehetett gondolkodni, a következő e.p. (Fekete-hegy) az ismert utakon éjszak felé nagy kerülővel, dél felé, rövidebb kerülővel, vagy keresztül kasul minden bozóton, Szarva-árok mászáson érjük el. Balázs benne lett volna az extrém, 3. megoldásban, de én jobbnak láttam az ismert, ránézésre leghosszabb, de biztos, északi felé kerülő zöld kereszt jelzést. Nem szerettem volna a gyengén szemerkélő esőben, félig betegen a Szarvas-árokban bolyongani (sz*pni). Így is gyorsan megtaláltuk a Fekete-hegy csúcsát, de pontőröket a „szokásos helyen” ismét nem. Gyorsan átfésültük a területet a Katona sírokig többed magunkkal, és abban maradtunk a gps track lesz a bizonyíték, hogy itt is minden kő alá benéztünk. Irány Budapest! Korábban optimalizáltam az utat a Julianna-major felé, így nagyon gyorsan elértük a Petneházy-rétet a tejföl köd ellenére. Aztán a némi városi szaladás után jött a Fazekas-hegy, ahol ismét nem volt pecsét. Lába kélt! Vagy csak elpárolgott. Itt már közel 30 km. volt a lábunkban, és bár laza volt a tempó, és igazi zsíron futást terveztünk, azért megosztoztunk az első müzli szeleten. A Homok-hegy és Vörös-kővár pecsételések után ismét rákívántunk valami ételfélére. Indulás előtt otthon még benyomtam a kishátizsákba 3 répás muffint, csak azzal nem számoltam, hogy a zéró cukor sütemény nem pörgeti annyira a lábakat. De legalább a gyomor is dolgozhatott. Amit viszont tényleg teljesen aláterveztünk, az a vízkészletünk volt, a nálunk lévő össz. 2-3 deci a Kálvária-hegy tetején teljesen elfogyott. A meleg miatt az izzadás meg erőteljesen ment. Szóval elkezdtek mindenféle képek megjelenni a fejünkben súlyos izomgörcsökről és egyéb szövődményekről vízhiány okán, amikor is Budaliget Köztársaság utcájában a Kálvária-domb felé kocogva ráleltünk egy működő, életmentő köztéri kútra. Szervezetünk reaktiválódott, így már gond nélkül nyomultunk Nagykovácsi felé a kéken. Utolsó pontok (Alsó-Zsíros, Nagy-Szénás) is becserkészésre kerültek sebtében, így már éjfél előtt megkaptuk a záró pecsét a bruttó 5:52 teljesítéshez. (táv 51,1km, szintemelkedés: 1720m, nettó mozgásidő: 5:24)
Aztán a célban eltöltöttünk még közel 3 órát a társasági életbe belemerülve, sok emberrel beszélgetve. Arra azért kíváncsi voltam, a nettó beteg szervezetem milyen állapotban ébred vasárnap reggel, de az esti próba nem törte meg a gyógyulás lendületét, és szerintem az orromat is tisztíccsa!