A Budai-hegység Távoli Csúcsai
Feltűnik a sokaság. Nem rettentő a tömeg, talán azért érzem annak, mert tavaly a Budai-hegységben csak hétköznap túráztam teljesítményt, ott meg kicsi volt a népsűrűség. A beszélgetésekből kihallom, hogy a többség közeli csúcsokat céloz, a beszélgetők átlagéletkora szemtelenül alacsony. Itinert és rajtidőt szerezve rászabadulunk az útra, a többes számot Kerek repkénnyel alkotjuk. Szembejövő sisakos-lámpás ember int óvatosságra, szerinte odafent maga a havas-jeges apokalipszis várja a magunkfajta szerencsétleneket. Vaddino fentebb lendületből előz meg, de egy kicsit beszélgetünk, régi túrák emlékére. A Nagy-Szénás alatt az előttünk járók nyomait percek alatt fújja szét a szél a poros hóban, ez még nem jelentene gondot, de közben az orrunkig sem látni a ködben. Pataporc egymaga állja a sarat (havat), és a havas-jeges apokalipszis helyett őrzi az egykori turistaház helyét. A kört nem négyszögesítjük, csak megfordítjuk, a korábbi alkalmakkor követett iránnyal ellentétesen indulunk a Nagykovácsi feletti, féllakott határmezsgye felé.
Alsó-Zsíros-hegy, potya egy óra plusz, oda-vissza tíz perc kitérővel, amiben benne van a feldíszített fa alatti zenélős doboz meghallgatása és a kutyasétáltató pár megnyugtatása. Alattunk a solymári közvilágítás világít fel a ködből.
Vissza a kékre, majd a zöldre. Felsberg, bánya feletti tető, magányos őrrel és némi további kitekintéssel Solymárra.
Megint vissza a kékre csak úgy, toronyiránt. A Buda Határán-emlékelágazás előtt elhagyjuk a jelzést, bizonytalankodó csoportosulást kerülünk. Közel a Kálvária-domb, vidám pontőrökkel. Kezdem kicsit unni ezt a Solymárt, a köd viszont oszolgat.
Jármű számára is elég széles földúton trappolunk le Remeteszőlősre. Sehol egy kocsma, kultúrtelepülés ez. Ki az országútra és be a sűrűbe, fel a Vörös-pocsolyás-hátra, a hó alatt méretes zúzottkődarabok forognak a lábunk alatt. Nekimegyünk a piros sávnak, majd a háromszögnek, aztán le mindről. Megnövekszik a szembeforgalom, egész kicsi gyerekek bóklásznak némelyik társasággal. Kikanyarodunk a jelzésről, irány napkelet, a térképen lekerítettnek jelzett fiatalost kerülünk. Csak az eszemmel tudom, hogy a hegyek fekete tömbje mögül feltörő, az eget sárgásra festő fény forrása, a nagyváros nincs olyan messze, mint amilyennek érzem. Felkanyargunk egy jól kijárt csapáson a térképen névtelen, a rendezők által Vörös-Kecske-hegynek keresztelt 464 m magas tetőre. Sátorból bélyegeznek, visszabóklászunk. Az ebédidő a múltból integet, harapok valamit. A közelebbi csúcsokon túl volnánk, jöhetnek a távoliak.
A kereszt alakú, változatos színű jelzések elágazásánál mintha Optikát vélném felfedezni, de nem merek ennek hangot adni. Elballagunk a Fekete-hegyig, tömegek korzóznak fel és alá az éjszakában, ki beszélgetve, ki csendben.
Kikerüljük a Szarvas-árkot, jelzés vezet a Nagy-Kopaszig. Lemerül a lámpám délután feltöltött akksija, pedig direkt a legkisebb fokozaton világítottam, azt is inkább a térkép nézegetése miatt. Lehet, hogy kicsit hideg van. A holdfény és a hó segít, igazából lámpa nélkül is el lehet oldalogni. Odébb Lestaték jönnek szembe. A Nagy-Kopaszon vidám, népes társaságok gyülekeznek összefelé, a pontőrök kérdezik, hogy honnan jövünk, hová megyünk. Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe, idézném Örkényt, de nem vagyok én olyan frappáns gyerek. Fiatal túratársnő csatlakozik, amikor a kérdésre konkrét választ adunk, miszerint a Fekete-hegyről jövünk és a Zsír-hegyre megyünk. Hárman trappolunk tovább, ami úgy néz ki, hogy Repkénnyel igyekszünk tartani a Bori által adott sebességjelet.
Átvágunk a Széltörés-erdőn, majd mindenféle jelzéseket érintgetve nekimegyünk a Zsír-hegynek ott, ahol éppen találunk egy szimpatikus csapást. A pontőri sátor a susnyásban várja az éjszaka maradékának vándorait. A továbbiakban helybéli Niva erősíti meg a tippünket, miszerint a megfelelő dombháton indulunk az Ilona-lak felé.
Az Ilona-lakban megteázunk. Mégis jó ötlet volt a végére hagyni ezt a részt, így nem tolongunk a tömeggel a házikóban. A Meszes-hegy sziklás oldala fehérlik a völgy túloldalán, a távolban pedig a Zsámbéki-medence falvai-városai fénylenek ide. A láthatárt a Gerecse-tető zárja, a jellegzetes toronnyal. Átkelünk, leevickélünk a meredélyen és fel a túloldali még meredélyebben. Fent az előbbi kilátás bővített változatát szemlélhetjük, a Meszes-hegy hátán Csanya pontőrködik sátorponyvába burkolva.
Trükk, hogy a Meszes-hegyről úgy kell lemenni Nagykovácsiba, hogy előbb fel kell menni. Bori itt elbúcsúzik, miután rájön, hogy még ereje és ideje is van teljesíteni a túrát. Pár perccel később már a nyomát sem látni. Felszüttyögünk a Perem-hegy alatti hágóba, a Perbál és Nagykovácsi közötti út legmagasabb pontjára. Innen már csak lefelé, a nem átvitt értelemben. Az Öregiskola bejáratánál tocsogós szőnyeg, bent díjazás, leves, szundikáló Tinca és beérkező Bubuék. Bedobok egy pohár kávét a végig érintetlenül cipelt kistermoszból, mielőtt hazaindulunk. Kiváló túra ez, köszönöm minden közreműködőnek.
-Kékdroid-