Van a BHTCS-nak (Budai- hegység távoli csúcsai) egyfajta misztikuma. Harmadjára térek vissza a középtávra. A hosszú, ami kijön akár 43 km-ből is, tavalyelőtt 60 km lett. 
Idén sem apróztuk el, Szilvivel, aki az én két lábon járó locus map-em, és aki csak bedob egy fejlámpát a zsákjába „otthonmégvilágított, jóvanazúgy” felkiáltással… Még szerencse, hogy én mindenre is gondoltam, megkapta a tartalék lámpám. Hát meg kellett tegnap éjjel 9 csúcsot találnunk a Budaiban. -8 fok volt, ölég emberes hideg, viszont a terep baráti, fagyott, jól járható. Én előre közöltem, egy métert nem vagyok hajlandó futni, rég túráztam, vágytam az ízére. 
Volt itt aztán minden, ami egy ilyen navigálós, extrém túrán előjöhet. Telefonlefagyás, kikapcsolás, lemerülés, vakon tájékozódás, botorkálás a merülő lámpáink fényében, térképen nem jelzett, meg nem nevezett csúcs, csúcskeresések az erdő sűrűjében a dzsindzsában tökön-passzulyon át, ujjak fagyása, lilulása, kézfej bevizesedése, eléhezés, szopókába, kulacsba, tartályba befagyott víz, elszomjazás, a végén pedig 8 perccel való kicsúszás a szintidőből. Csalódott vagyok-e? Hülye kérdéseket ne tegyetek fel! Ennyi élményt egy élet is kevés lenne feldolgozni! Eszembe jutott, mikor két éve a hosszú távot csináltuk, már ránk hajnalodott, és szó szerint reszkettem az akkori -10 fokban, hóban taposva. Tóth Feri pedig fogta, és rám adta a Galyavár 160-as teljesítői mellényét. Olyan meleget életemben nem éreztem még. 
Tegnap pedig annyi minden történt, hogy a feldolgozás még mindig folyamatban van. Az éjszaka, jó pár órás sötétben kóválygás után, borzasztóan nyomasztó tud lenni. De van egyfajta hangulata, varázsa, misztikuma az egésznek, ami miatt az ember újra és újra vissza akar oda térni. S bár Szilvi azt mondta még ma reggel is, hogy soha többet, én másként látom. Mert ha egyszer elmentél a BHTCS-re, megízlelted az ízét, többé nem ereszt. 
